Amiről a legendák mesélnek

A középkorban a céhes kézműves legények vándorlásával kapcsolatban az volt a kialakult szokás, hogy az útjukba eső városokban felkerestek néhány nevezetes látnivalót, bizonyságául annak, hogy valóban ott jártak.

Sopronban 3 bizonyságjegy volt, amit Korabinsky János Mátyás (1740–1811) tanár és térképész 1786-ban megjelent lexikonja sorolt fel:
1. a várfalon elhelyezett szűzlány-fejet (szobrot)
2. az Előkapu átjárója alatt lévő „Zöld követ”
3. az Újteleki kapu előtt álló ún. habán házat, mely kiállta a tűzpróbát

1. A szűzlány fejhez kapcsolódik a város alapítását elmesélő soproni szűzlány legendája: A régiek a Tűztorony melletti 1. számú házat (ahol a mai városháza találkozik a toronnyal) tartották Sopron legrégibb épületének. A monda szerint Sopron helyén egykor hatalmas erdő volt. A környéken élő előkelő úrnak gyermeke született. A kislányt disznóagyar csúfította el. A szülők elhatározták, hogy megszabadulnak a gyerektől, ezért kitették a sűrű erdőbe. A kislányt, az erdőben élő szénégető találta meg. A lányt kunyhójába vitte és felnevelte. A kovács segítségével még a gyermek agyarát is sikerült eltávolítani. Nyolc év múlva a lelkiismeret-furdalástól gyötört apa rátalált a lányra. A szénégetőnek hálából a kunyhó helyén kőházat épített. Ez lett Sopron 1. számú háza. Ennek telkén a torony alapjait az időközben felnőtt nemes lány rakta le. A teljes legendát ITT találhatjátok.
A várostorony (Tűztorony) melletti 1. számú házhoz, amit a mai városháza építésekor (1893-94) bontottak le, még egy legenda kapcsolódik. 1440-ben I. Habsburg Albert magyar király özvegye, Erzsébet királyné udvarhölgyével, Kottaner Jánosnével ellopatta a koronát a visegrádi Fellegvárból. A koronával menekülő udvarhölgy és Erzsébet királyné fia, a csecsemő László (később V. Habsburg Lászlóként magyar király 1453-57 között) ebben a házban töltött három hetet menekülése során. Az udvarhölgy jól ismerte Sopront, mert korábban Sopron polgármesterének volt a felesége. Ez történelmi tény, de a legenda szerint a Szent Korona is velük volt. Ma már tudjuk, hogy a koronát egy másik útvonalon menekülő Erzsébet királyné vitte magával Bécsbe, ami közel negyed évszázadon át Ausztriában is maradt. A korona az 1463-as bécsújhelyi vagy soproni békével kerül vissza Sopronba (ekkor három napra közszemlére tették ki), és ettől fogva három alkalommal (1622, 1625, 1681) több mint 50 napon át fontos szerephez jut a soproni király és királyné koronázások során.
A stilizált szűzlány fej napjainkban a Várfalsétány Lenck-átjárónál található szakaszánál látható.

2. A Zöld kő kékeszöld színű, Magyarországon szinte csak az Alpokalján előforduló ritka kristályos ásvány. A kő másolatát ma az Előkapu beton boltívénél találják, az eredeti pedig a Fabricius-ház régészeti kiállításában látható.

3. A „habán ház” 1780-ban épült fel, de már több mint 200 éve nem áll. A mai Újteleki utca végén egykor álló Újteleki kapu külső oldalán állt, a városfalakon kívül. Az anabaptisták a reformáció legradikálisabb szárnyához tartoztak, csak a felnőtt keresztséget fogadták el, mozgalmuk Svájcból indult el az 1520-as években. Vezetőjük, a tiroli Jakob Hutter után hutterita testvéreknek nevezték őket. Nevük állítólag a német Haushaben („háztartás”) szóból származik, mivel közösségi lakóházaikban takaros rendet tartottak. Ám habán elnevezés elég késői, a XVII. század végén jelenik meg (ezt a nevet önmagukra nem alkalmazták, inkább későbbi gúnynév volt, a szó eredete pedig vitatott). Az őskeresztények példájára vagyonközösségben éltek, javaik elosztásában az egyenlőség elve volt a mérvadó. Több mint harmincféle mesterséget űztek, voltak köztük takácsok, posztósok, kalaposok, híresek voltak a habán késesek, értettek a földműveléshez, szőlőmunkához, éghetetlen szalmatetőt raktak, de orvosok, bábák is voltak köztük. A habán ház tűzállóságát a folyékony agyagba mártott szalmából készített zsúptető adta. Bármi munkát végeztek, azt a legmagasabb színvonalon kivitelezték. Javadalmazásuk sok településen jóval meghaladta az átlagos mesteremberekét, ami miatt a helyi lakosok bizalmatlanul és irigykedve figyelték a habánokat. Fazekasok már kezdetben voltak köztük. A XVI. század végétől készítettek ónmázas fehér edényt, melynek titkát sokáig féltve őrizték. Az anabaptisták Európa-szerte az ún. „hesseni” típusú égetőkemencékben dolgoztak, ilyeneket találunk a Dunántúlon, Felsőpéterfalván is. Ezekben kb. 940 Celsius-fokon égették ki az edényeket és a lassú lehűlés alatt tükörsima üvegszerű felületet nyertek. A tejfölös sűrű ónmázba besüppedt színes fémmázak zománcszerűen csillogtak és az egész ragyogó edény repedésmentesen, épségben viselte el az évszázados használatot. A kor embere, aki babonásan félt az ételmérgezéstől, a fényes fehér ónmáznak csodás elhárító hatást tulajdonított: úgy hitte, hogy a habán edények elhárítják az ételmérgezés veszélyét. A fazekasok által használt ólomtartalmú mázakkal szemben ugyanis a habán ónmázon nem voltak repedések, így nem szivároghattak be a zsírsavak, az edények nem foltosodtak és nem tároltak magukban mérgező bomlási termékeket. Az ónmázas kerámiájuk messze földön híres volt, amelyből több darabot is megcsodálhatnak a Soproni Múzeum kiállításában.

A negyedik bizonyságjegy a soproni szűzlány legendájához kapcsolódik.

4. A legenda szerint a lánya felkutatására induló főúr elveszti lováról az ezüst patkót, amit szolgája talált meg. A megtalált ezüst patkó a városfal délkeleti kapujához, a Hátsókapuhoz függesztették ki a középkorban.

Kékfrankos legendája
Sopron városának gyakorta használt jelzője, a Kékfrankos fővárosa. A kékfrankos bor legendája egészen 1809-ig nyúlik vissza, amikor a vesztes győri csata után Sopronnak a francia csapatoknak kellett kosztot és kvártélyt biztosítania. Mivel a francia katonáknak biztosított napi 4 dl bor nem volt elegendő, ezért a soproni német ajkú borosgazdáktól (poncichterek) vásároltak bort. A katonáknak kétféle pénzük volt: a háborús fehér frank és az értékesebb régi kék frank. A borosgazdák csak akkor adtak a legjobb boraikból, ha a borért kék frankot kaptak. Azóta hívják Sopron híres vörös borát kékfrankosnak. A történetben két apró hiba van. Egyrészt Napóleon császár idejében Sopron és környéke fehér bortermelő vidék volt. Másrészt a legendában említett bankók nem is léteztek. A francia katonák (réz ötvözetű) fém pénzzel fizettek és a kékeszöld patina miatt nevezték kék franknak a helyiek.